A torna egyik esélyeseként látogatott a túrkevei Fidelitas által szervezett III. Kelet-Magyarországi Focikupára hétvégén a Pesterzsébet csapata, melynek színeiben csapatunk négy tagja is pályára lépett. Az évről évre fejlődő, idén tizennégy csapatot felvonultató rendezvényen a tavalyi győztes pesterzsébeti csapat célja az éremszerzés volt, a cím megvédése tehát óriási bravúrnak számít.

(Először is elnézést kérek, amiért ezúttal eltérek a szokásos egyes szám harmadik személyben írt tudósítási stílustól, de még most is az események hatása alatt vagyok, így képtelenség lenne kívülről szemlélni a történteket.)

Tavaly tavasszal óriási fegyvertényt hajtott végre a csapat, amikor az akkor hét csapatos tornáról a vándorkupával a tarsolyában tért haza Budapestre. A hét gárdából ugyanis – minket beleértve – öt nagyjából azonos eséllyel pályázott a trófea elhódítására. Akkor a csoportmérkőzéseken egy döntetlen mellett három meccset nyerő Pesterzsébet az elődöntőt is megnyerte, s így a helyi ifisták ellen játszhattuk döntőt. A mérkőzés a rendes játékidőben 1-1-es döntetlenre végződött, kétszer öt perc hosszabbítás után azonban 3-1 arányban megnyertük a kupát.

Nem csoda tehát, hogy nagy készülődés előzte meg az idei tornát. Úgy éreztük, hogy mivel minden jobb rendezvény évről évre erősebb mezőnyt tudhat magáénak, idén sokkal jobb teljesítményt kellene nyújtanunk a sikerhez. Ráadásul azonos körülmények között is hatalmas bravúr lenne a címvédés, mivel mindig sokkal nehezebb megtartani egy címet, mint megszerezni. Néhány nappal az indulás előtt még elég csehül álltunk, mivel a tavalyi keretből Zólyomi Árpád, Érdi Zoltán, Erényi Szabolcs és Dömötör Csaba nem tudott velünk tartani, de hiányzott az ősszel Tiszafüreden ezüstérmet szerzett csapatból Miklós Attila is. Csütörtökön jött az áttörés, amikor kiderült, hogy az addig pont hat tagot számláló csapattal tud tartani Kertész Attila is. Egy napra rá pedig Horváth Krisztiánnal egészült ki a keret, így végül két cserével vághattunk neki az útnak. A fentiek fényében az éremszerzés tűnt reális (de korántsem egyszerűen elérhető) célnak.

Az idei tornára 14 csapat nevezett, közülük mi érkeztünk a legtávolabbról. A résztvevőket két ötös és egy négycsapatos csoportba sorsolták, melyekből az első két helyezett jutott az elődöntőbe. A legjobb hat között a csapatok párokat alkottak, s a győztesekből alakult ki a hármas döntő mezőnye, ahol körmérkőzéssel dőlt el a kupa sorsa. A mérkőzések két pályán, a sportcsarnokban (vonalas pályán), valamint a kinti műfüves (palánkos) pályán zajlottak. Csapatunk az „A” jelű kvintettbe került, s így csoportmérkőzéseit a csarnokban játszhatta. A Pesterzsébet csapatát az alábbi játékosok alkották: Zólyomi Mátyás (kapus), Lemmich Attila, Kertész Attila, Gyurkó Zoltán, Papp Gyula, Szentmihályi Gergely, Horváth Krisztián és Lemmich Jakab (csk., vagyis én).

Azt már az öltözőben lehetett érezni, hogy nagyon jó a csapat hozzáállása, mindenkin láttam a győzni akarást, az elszántságot. Az ilyen tornákon kritikus fontossággal bíró első mérkőzést aztán igen könnyen, 4-0 arányban sikerült abszolválni a Kiskacsák ellen. A második találkozón ismét sima, ezúttal 5-0-ás győzelmet arattunk a helyi Fidelitas ellen. Az első két mérkőzésen nem nagyon kellett megszakadnia a csapatnak, itt még több taktikai hibát is elkövettünk, de ennek ellenére nem sikerült gólt kapnunk.

Ekkor már látszott, hogy csoportunkból csak a Kétpó SE lesz velünk egy súlycsoportban – a következő mérkőzésen velük játszottunk. Mivel a két csapat jut tovább, így a meccs tétje tulajdonképpen csak a helyezések eldöntése volt, ami azonban nem mellékes, mivel ettől függött, hogy kivel kerülünk szembe az elődöntőben. A fehérek már 2-0-ra is elhúztak, amikor egy szabadrúgás-variáció végén Horváth Krisztián szépített. Az utolsó percekben nagyon nagy küzdelem folyt a pályán, de végül a meccset remek játékkal a Kétpó nyerte 2-1 arányban. A győzelemben kiemelkedő szerepe volt a fehérek bravúrt-bravúrra halmozó kapusának.

A záró csoportmeccset a túrkevei Petőfi DSE ellen játszottuk, melyet 7-0-ra nyertünk meg. Dicséret illeti ellenfelünket, akik a minden csapattal szemben meglévő többéves korkülönbségből fakadó hátrány ellenére becsülettel végigküzdötték a meccseket. Az első meccsükön pontot is szereztek, de ahogy múltak a mérkőzések, ők is egyre inkább elfáradtak. Ellenünk már sajnos nem tudtak komolyabb ellenállást tanúsítani, de korábbi meccseiken több szép dolgot is bemutattak, különösen a 10-es, 4-es és 15-ös számmal játszó játékosaik mozogtak ügyesen.

Az „A” csoportból tehát első helyen a Kétpó, második helyen pedig mi jutottunk az elődöntőbe, ami azt eredményezte, hogy a „B” csoportot megnyerő Törökszentmiklós ellen, a kinti pályán játszhattuk az elődöntőt. A palánkos foci jellege miatt kicsit tartottunk a mérkőzéstől, ráadásul az sem volt a legjobb előjel, hogy a csoportmeccseken tulajdonképpen csak egy meccsre kellett igazán felpörögni. Azt viszont egyrészt elvesztettük, másrészt pedig ez a meccs – legalábbis akkor úgy tűnt, hogy – sokat kivett a csapatból. Ennek fényében a csoportmérkőzésekhez képest kicsit változtattunk harcmodorunkon.

A törökszentmiklósiak – a kétpóiakhoz hasonlóan – szemlátomást szervezett, valószínűleg nagypályás játékosokból álló csapatot alkottak, akik egy erős csoport élén végeztek. Ennek megfelelően nem volt bajuk az önbizalommal, sőt, talán kicsit túl nagy mellénnyel is léptek pályára ellenünk. Na, ennek elég hamar meglett a böjtje, mert viszonylag hamar vezetést szereztünk Kertész Attila révén, majd hamarosan Horváth Krisztián is betalált. Ekkor még nagyon sok idő volt hátra, s nemsokára szépítettek is a bordó mezesek. Az aggodalom első jeleit akkor lehetett felfedezni a törökszentmiklósi csapat tagjain, amikor Lemmich Attila a jobb oldalról kilőtte a hosszú alsót, s ismét kétgólosra dagadt az előnyünk. Ezt rövidesen háromra növeltem, s az immár tetemesnek nevezhető előny kezdett idegességet kiváltani a túloldalon, amit csak fokozott csapatunk remek védőjátéka. Három perccel a vége előtt szépített ugyan az ellenfél, de ekkor már ők is érezték, hogy kisebb fajta csodára lenne szükségük az egyenlítéshez. A feszültség kézzel fogható volt a pályán, ami egy kétperces kiállításban realizálódott: Horváth Krisztián remekül védekezett le egy ellenfele által beindított kényszerítőt, amit ütéssel vett zokon a bordó mezes játékos. A meccs vége már a labda eldugásával, vagy ha az nehézségekbe ütközött, akkor életerős felszabadításokkal telt. Az eredmény már nem változott, 4-2-es győzelemmel bejutottunk a hármas döntőbe, így már biztos volt, hogy nem távozunk érem nélkül.

A java még csak ezután következett: elértük a reálisan célt, ideje volt átlépni a realitások határain, és kiadni mindent, ami még belénk szorult. A hármas döntőre a sportcsarnokban került sor, s az első meccset a csoportból már ismert Kétpó ellen játszottuk. Ahogyan azt várni lehetett, mindkét csapat óvatosan kezdett, de mindkét oldalon adódtak lehetőségek. Aztán egy bedobást befejelt a kétpóiak csatára, s így a fehér mezesek előnybe kerültek. A labda baloldalról szállt át a kapu előtt, Papp Gyula lemaradt emberéről, Zólyomi Matyi pedig bent ragadt a gólvonalon, így a túloldalt érkező csatár 3-4 méterről szabadon fejelhette vissza a labdát a kapu jobb oldalába (0-1).

A gól után két gyors csere ellenére sem zavarodott meg a társaság, s ahogy telt az idő úgy helyeztük egyre nagyobb nyomás alá a kitűnően védekező ellenfél kapuját. Az akaratnak aztán meg is lett a gyümölcse: Lemmich Attila lőtt távolról, kapu előtt keresztbe mozgó Papp Gyula megzavarta a kapust, s a labda utat talált a jobb alsó sarokba (1-1).

Az egyenlítés hatására a Kétpó is támadásba lendült, mi pedig építhettünk kedvenc fegyverünkre, a kontrákra. A hátralévő időben mindkét csapat megnyerhette volna a mérkőzést. Egy védelmi megingás elég volt ahhoz, hogy a fehérek óriási helyzetet alakítsanak ki, a döntő pillanatban azonban az üres kaput sem sikerült eltalálni. A másik oldalon egy jó felszabadítás után én vertem meg néhány méteren a védőmet, s lőhettem ziccerből, de a kapus védeni tudott.

A vége 1-1 lett, így büntetőrúgások következtek: pontegyenlőség esetén az egymás elleni büntetők győztese végez előrébb. A büntetők vesztesének tehát a továbbiakban már nem csak a saját kezében van a sorsa. Kézilabdakapus múltjára és múltbeli, büntetőkkel kapcsolatos tapasztalatainkra tekintettel a kapuba Horváth Krisztián állt be. Mi kezdhettük a büntetőket, s az első három rúgó egyik oldalon sem hibázott. A mi csapatunkból sorrendben Ati (mármint a kettő közül a Lema és Sali nevekre is hallgató), én és Gyula lőttünk magabiztosan a hálóba. Krisztián rajta volt a büntetőkön, az egyikhez hozzá is ért, de nem sikerült hárítania. Ezután szabályértelmezési tárgyalások kezdődtek, mivel kispályán az a szokás, hogy a harmadik rúgás után már bárki lőhet akárhányszor – az is, aki már lőtt büntetőt. Itt a játékvezető azt a döntést hozta, hogy az első három rúgás után újra lőhet, aki már rúgott büntetőt, de ezután már csak egyszer. Legközelebb csak akkor, ha már mindenki lőtt a csapatból.

A negyedik büntetőhöz ismét én álltam oda, s ugyanúgy belőttem, mint az elsőt. Sajnos az ellenfél legjobb büntetés-végrehajtója sem hibázott. Lemmich Attila következett, akinek középre lőtt labdáját kiütötte a kapus. Ekkor Krisztián is kitett magáért, s a következő büntetőt kivédte. Ez óriási dolog volt, s az addig nagyon magabiztos kétpóiak idegrendszerére is megvolt a hatása. A következő rúgó Gyula volt, aki szintén hibázott… Ismét a közelebb érezte magát a sikerhez az ellenfél, de Krisztián újra hárított! Kezdett drámaivá válni a helyzet. Kertész Ati volt a következő rúgó, s ő a tőle megszokott magabiztossággal gurított a jobb alsóba. A kétpóiaknak is megjött az önbizalmuk, s az ő játékosuk sem hibázott. Krisztián nem nagyon akart büntetőt lőni, de csak rábeszéltem. Nem értem, miért volt olyan tartózkodó: simán beverte a jobb alsóba. Majd besétált a kapuba, s következett a nap legvitatottabb pillanata. Az ellenfél nyolcadik büntetőjébe ugyanis beleütött, majd a labda felfelé pattant, s a keresztlécről (vagy a mögötte lévő vasról?) kijött. A bíró jelezte, hogy vége, vagyis nem volt bent a labda. Az ellenfél reklamált, nálunk pedig megoszlottak a vélemények, hogy honnan is jöhetett ki a laszti, de a bírók szava számít. Ők pedig mindketten azt mondták, nem volt bent, tehát nyertünk!!!

Az ellenfél szerette volna videóról visszanézni az eseményeket, s az alapján döntést kicsikarni (amire a labdarúgás szabályai szerint még a technikai feltételek megléte esetén sincs lehetőség). Az eseményeket rögzítő hölgy által készített felvételek alapján egyébként szintén nem volt egyértelmű a helyzet. A mi kameránk által rögzített felvételeket csak másnap este néztük vissza, ami alapján el kell ismerni, nagyobb a valószínűsége annak, hogy a keresztléc mögötti vasról jött ki a labda. (A kapu hátrafelé elég keskeny volt, s így kicsit több mint egy labdányival a keresztléc mögött volt egy vele párhuzamos hálótartó vas.)

A hármas döntő második meccsén a Kétpó 2-0-ra legyőzte a helyi Másnap FC-t, így a torna utolsó mérkőzésén győznünk kellett az aranyérem megszerzéséhez. Ellenfelünk esetleges győzelme esetén is „csak” ezüstöt vihetett volna haza, erre azonban szerencsére nem került sor. Bár sokáig 0-0 volt az állás – aminek csak a Kétpó játékosai örültek igazán –, egy érdekes szituációból aztán vezetést szereztünk. A félpályánál Gyula mezét majdnem letépte a támadásban lévő ellenfél, de a labda túljutott az alapvonalunkon. A spori nem sípolt, de többen – köztük én is – úgy hallottuk, mintha mégis lett volna sípszó. A kirúgásból előrejátszott labda az értetlenkedő védők közt szabadon találta Krisztiánt, aki megszerezte az első gólt. Ezt rövidesen követte a Krisztián második gólja, amitől gyakorlatilag összeomlott az ellenfél. Egy gyors kontra végén Kertész Ati belőtte a harmadikat, s ekkor mertem kimondani először, hogy meg fogjuk nyerni a kupát, sikerülni fog a címvédés! Ati remek kirúgásából én is lőttem egyet, majd következett a torna gólja: Gyurkó Zoli végezhetett el partrúgást a baloldalon, keresztbegurított a jobboldalt érkező Lemmich Attila elé, aki majdnem a félpályától, úgy 18 méterről óriási bombagólt lőtt a jobb felső sarokba – a labda a keresztlécet érintve csapódott a pipába. Ekkor már örömfocit játszott a csapat, a végére Horváth Krisztián belőtt még egy ziccert, így mesterhármast ért el. Az utolsó meccs végül sokkal könnyebbre sikerült, mint azt gondoltuk volna.

Az egész csapat össze tudta magát kapni, amikor nagyon kellett, s összességében igen szép dolgokat produkáltunk néha. A Kétpó és mi voltunk ezúttal a két legjobb csapat, bármelyikünk megérdemelten nyerhette volna meg a kupát – szerencsére ez ezúttal (ismét) nekünk sikerült. Óriási dolognak tartom, hogy sikerült címvédőként ismét hazahozni a kupát, s jó játékkal örömet szerezni egymásnak. Mindenki kitett magáért, képességeihez és fizikai adottságaihoz képest igyekezett mindenki a maga módján, de a taktikai utasításokat maximálisan szem előtt tartva hasznára lenni a csapatnak. Bevallom, én a csoportmeccsek után kicsit tartottam a folytatástól, de a csapat ekkor kovácsolódott csak össze igazán.

És akkor nézzük egyenként, ki hogyan játszott. Ezt Maráczi Janitól, a SZAC edzőjétől lestem el. :-) Mondjuk némileg nehezíti a dolgot, hogy ő kívülről szokta nézni a meccseket, én meg játszottam, de hát ahogy azt mondani szokták: „elvtársak, ne engedjük, hogy a tények megzavarják a tisztánlátásunkat”. Szóval most egy szubjektív, csapatkapitányi értékelés következik. Lássuk tehát, kik is voltak a kupagyőztes csapat tagjai:

 

Zólyomi Mátyás őrizte a hálónkat, aki hozta a tőle elvárható szintet. Nehéz dolga volt, mert néhány csoportmeccs kissé lagymatagra sikerült, s ilyen meccsek után kellett hirtelen felpörögnie. Az elődöntőn több fontos védése is volt, a hármas döntőben viszont kicsit benne volt a fejesgólban. Annyi baj legyen, egy hiba 140 perc alatt bele kell, hogy férjen. Bár néha felidegesít egy-egy feleslegesen elrúgott labdával, összességében meg voltam vele elégedve.

Lemmich Attila az elején még néha kicsit bizonytalannak – néha talán kicsit flegmának – látszott, de hamar felpörgött, és jól mozgatta hátulról a csapatot. Ahogy élesedett a küzdelem, úgy vált egyre stabilabbá a védőjátéka. Ezen kívül a támadásokat is hatékonyan segítette, sok jól feltett labdája volt, látszott rajta, hogy nagyon akar nyerni. Az elődöntőben 2-1 után az ő gólja és gólpassza után lett 4-1, a Kétpó ellen pedig az ő góljával egyenlítettünk, ami talán a kupa legfontosabb találata volt. Az utolsó meccsen pedig álomszép góllal tette egyértelművé, hogy miért a mi nyakunkban fog lógni az aranyérem. Egy nagy hibája volt csak: a második büntetőjét kihagyta a Kétpó ellen, s ekkor látszott az arcán az „elkúrtam-életérzés”. Szerencsére végül nem ez döntött, ami nagy követ gördített le Ati szívéről. :-)

Kertész Attila úgy volt, hogy nem jön velünk Túrkevére, aztán mégis eljött, s emiatt lemaradt a válogatott-meccsről. Utólag azt mondta, nem bánta meg. :-) Végig stabilan, jól játszott, s nem tékozolta el a megszerzett labdákat. Látszott, hogy Krisztiánnal nagyon érzik egymás mozgását, s ő is fontos gólokat lőtt mind az elődöntőn, mind a hármas döntőben a Másnap FC ellen. Külön kiemelendő, hogy a büntetőpárbajban a csapat két kihagyott büntetője után állt oda, s a tiszafüredi elődöntőhöz hasonlóan most is kritikus pillanatban nagyon magabiztosan végezte el a maga büntetőjét.

Gyurkó Zoltán némi súlyfelesleggel küzd, amit helyezkedéssel kitűnően kompenzált. Nagyon jól küzdött, s a megszerzett labdákat is rendre jól játszotta meg. Nem éreztem azt, hogy beállásával gyengült volna a csapat, még a fontos meccseken sem. Sokat kellett robotolnia hátul, de állta a sarat. Ez nagy szó, tekintve hogy nincs edzésben. Ha többet mozogna, s egy kicsit sikerülne leadnia, tudása alapján szerintem a csapat egyik erőssége lehetne.

Papp Gyula – a gőzmozdony. A csapat motorja, hihetetlen erőtartalékokat tud mozgósítani egy-egy kupán. Szokásához híven most is nagyon jól játszott, kemény, határozott szerelései voltak, jól tartotta meg a labdát, s pontos passzokkal segítette a támadásokat. A Törökszentmiklós elleni meccsen igazi vezéregyéniséghez méltóan játszott, még nekem is erőt adott a védekezéshez, amikor fájt a lábam. Az egész kupa alatt két hibát vétett, igaz, mindkettőt a Kétpó elleni kvázi döntőn. A bekapott gólnál az ő embere fejelhetett, s a büntetőknél másodszorra hibázott. Ennek ellenére büszke lehet a szombati játékára, ezúttal még az én – amúgy sosem alacsony – várakozásaimat is túlszárnyalta. Még soha ennyiszer nem láttam őt fejelni. :-)

Szentmihályi Gergely, vagyis Szenti a másik, akin akad pár kiló felesleg. Ettől függetlenül hatalmas küzdelmet folytatott önmagával, nagyon akarta a gólt, de sokáig úgy tűnt, lehetetlen gólt rúgatni vele. Aztán az utolsó csoportmérkőzésen csak megtört a jég. Elöl kicsit körülményes volt, de aztán a csoportmeccsek után hátrébb lépett, s védekezésben maximálisan meg voltam vele elégedve. Nagyon jól küzdött, blokkolt, szerelt, keményen játszott, s a megszerzett labdákat többnyire jól játszotta meg. Azt is jól ismerte fel, hogy mikor kell elrúgni a labdát, mikor nem fér bele a labda megtartása. Ahogy teltek a meccsek, folyamatosan javult a teljesítménye.

Horváth Krisztián először játszott a csapatban, s mindjárt emlékezetes produktummal rukkolt elő. Jó volt vele játszani, ő lőtte a legtöbb gólunkat, könnyen helyzetbe lehet hozni, és ő is jól hoz helyzetbe másokat. Még úgy is ő volt a legeredményesebb, hogy elég sok helyzetet kihagyott. Viszont a fontos pillanatokban nem hibázott. A védekezésből eleinte kicsit kivonta magát, de ahogy múlt az idő, egyre jobban teljesített védekezésben is. Jó húzásnak bizonyult őt beállítani a kapuba a büntetőrúgások erejéig, mivel nyolcból három büntetőt hárított, s talán egy kivételével mindegyiken rajta volt. Ráadásul az utolsó rúgónk is ő volt – igaz, rá kellett beszélni –, s belőtte a maga büntetőjét. Krisztiánnak nagy szerepe volt a kupagyőzelemben, végig jó volt a hozzáállása, könnyen beilleszkedett a társaságba. Remélem, legközelebb is velünk tart. Csak tolatnia ne kelljen! :-)

Végül, de – talán – nem utolsó sorban nézzük az én teljesítményemet. Magammal szemben érthetően mindig elfogult vagyok, de szerencsére volt alkalmam higgadt fejjel visszanézni az egészet videóról. Játékosként nyújtott teljesítményemmel összességében elégedett vagyok, lőttem gólokat is, melyek közül a Törökszentmiklós elleni volt a legfontosabb. Védekezésben nyújtott teljesítményemmel nem vagyok maradéktalanul elégedett, sajnos a második meccsen beszedtem egy hülye térdsérülést, és utána egyre inkább látszott a mozgásomon a fájdalom. Ennek megfelelően keveset futottam, de sokat passzoltam. A szokásosnál kevesebbet lőttem kapura, de többször játszottam meg társaimat gólhelyzetben. A fontos pillanatban én is megtettem a magamét, a büntetőpárbajban kétszer is eredményes voltam, és lelket öntöttem azokba, akiknek ideiglenes önbizalomhiányuk volt. Csapatkapitányként sokkal jobban megálltam a helyem, végtére is másodszor is elhoztuk a kupát. Ezzel az énemmel szoktam elégedetlenebb lenni, mivel néha nehéz nem begőzölnöm, de most – olykor kemény harcban – megőriztem a higgadtságomat. Ezt csak Matyi kezdte ki néha. :-) Kezd hosszúra nyúlni a saját blokkom, úgyhogy befejezem. Sokkal jobban érdekel, hogy a többiek milyennek látták magukat és engem.

Egy dolog maradt csak hátra: gratulálok az egész CSAPATnak, és MINDENKInek egyenként is! Hittünk egymásban és magunkban, megvédtük a címünket, ez férfimunka volt! Így a post végén elárulhatom (de ezt úgyis tudja, aki ismer), hogy végig ez a cél lebegett a szemem előtt. De ezt a terhet nem tehettem a csapat vállára, azért mondtam az öltözőben azt, amit mondtam, és ezért nem mutogattam senkinek a torna előtt a kupát (emlékeztek?, Kati őrizte egy táskában).

Büszke vagyok rá, hogy ilyen csapatnak lehetek a kapitánya!