Két szűk vereség után a Jujuy elleni meccs nem ígérkezett könnyűnek, s nem is lett az. Beleszaladtunk egy méretes zakóba, nincs mit szépíteni a dolgot. Hamar hátrányba kerültünk, s a meccsnek csak egy kis részében sikerült érdemlegeset pordukálnia a csapatnak.

Sokat gondolkodtam azon, hogy mit is írjak erről a meccsről. (A rossz nyelvek szerint majdnem három hetet. :-)) Ha Verebes lennék, a mágus, akkor egyszerűen ráfognék mindent az esőre. Meg arra, hogy nem nyírták le rendesen a műfüvet, és ez az ellenfélnek kedvezett. Igaz, ha Verebes lennék, lazán elhitettem volna Atival, hogy ő Közép-Európa legjobb hátvédje, és akkor benne meg csak úgy buzgott volna az önbizalom, mint annak idején Híres Gabiban. Ha meg Várhidi lennék, akkor azt mondanám, hogy „ezekre” a játékosokra nem lehet csapatot építeni, ennyit tudnak kérem szépen, mosom kezeimet. Igaz, mi legalább megspóroltuk az úti költséget, Belgrád helyett elég volt a Fehérvári útig elmennünk egy nyolcasért.

Komolyra fordítva a szót: vannak olyan dolgok, amelyeket az ember nem ír le egy blogba. Ez a meccs pedig pontosan ilyen dolgok miatt sikerült úgy, ahogy. Szóval ezekről a dolgokról inkább nem írok semmit. Tényszerűen nézve: az első félidőben egyéni hibákból tetemes előnyre tett szert az ellenfél, majd a második félidőben lekontrázott minket. Dekoncentráltságra visszavezethető gyermeteg hibák, majd hitehagyottság jellemezte a csapatot, a Jujuy pedig volt olyan jó csapat, hogy ezt könnyűszerrel kihasználja. 0-2 után volt egy rövid periódus, amikor valami futballra emlékeztető dolgot műveltünk a pályán, szépítettünk is, de ennyi. Több nem volt bennünk ezen a meccsen. Remélem lesz még alkalmunk játszani egymás ellen.

Lezárásként pedig egy örökbecsű közhely Bicskeitől (akinél csak engem nehezebb leváltani :-)): fejben nem voltunk ott…